Oldalak (menü)

Egy zsákba kötve hét évre eladták az esőt a töröknek, ínséget, éhínséget hoztak a városra. Eddig talán viccnek tűnik az eset, de miután a vádakat igazolva látták, 12 élő ember alatt lobbant a máglya a XVIII. századi Szegeden.

 

 

Az egyik legszomorúbb magyar boszorkányper Szegeden történt 1728 júliusában: a város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén egyszerre 12 boszorkányt kötöztek négyesével a cölöpökhöz, hogy máglyán megégessék őket. Bűnösségükhöz kétség sem fért, hiszen korábban vízpróbának és mérlegpróbának is alávetették őket. 

 

Ezeket nevezték Istenítéletnek. Előbbi esetben a „gyanúsított" kezét-lábát összekötözték, majd vízbe dobták. Ha feljött a felszínre, magyarul még a víz is kidobta magából, bűnös volt. Ha elsüllyedt, igyekeztek még azelőtt kimenteni, hogy megfulladna, hiszen ártatlan. A mérlegpróba során megmérték, és ha a megtippelt súlyánál könnyebbnek találtatott egyértelmű volt, hogy az ördög segíti, képes súlytalanná válni. 

 

Rettegtek a bábától 

 

A szegedi boszorkányokat hosszú tűkkel is szurkálták, hogy az ördög testi bélyegét megtapasztalhassák rajtuk: testük ezeken a pontokon érzéketlen volt, nem vérzett. Egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy ugyancsak a nem emberi természet bélyegét mutatta –írja a Rubicon.hu. A máglyán való kivégzés látványos volt. Az összegyülekezett tömeg elégedetten állapíthatta meg: közösségének ellenségei – akik jégesőt és szárazságot, szegénységet és betegséget hoztak városukra –, megbűnhődtek tettükért. 

 

Korábban a boszorkányokat megnevező közvélemény Kökényné Nagy Anna bábaasszony személyében állapodott meg. Rossz természetű, veszekedős asszony volt, aki hamar fenyegetőzni kezdett, ha egy szüléshez nem hívták - fenyegetőzése azonban visszahullt Kökényné fejére. A terméketlen, éhínséges idők morális pánikja őt tartotta felelősnek a sorscsapásokért. Lefogása után a félelmeik gátlásaitól szabadult emberek vádaskodó tanúvallomások áradatát zúdították a bába nyakába. 

 

Zacskóban kötötte el az esőt 

 

A vallatás hatására Kökényné nyelve is megeredt, sorra mártotta be azokat a személyeket, akikkel korábban baráti-ismerősi kapcsolatban volt. A vádaskodás hullámgyűrűje egyre tovább terjedt, s a város tömlöcei egykettőre megteltek boszorkányokkal. A tömlöcben lévők vallomásai szerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe tömörültek. A zászlót az egyik boszorkány dióhéjban őrizte, a dob lóköröm volt, verője szamárlábszár. A trombitát szamárcsontból vájták. 

 

A „boszorkányszervezet" többségében szegény városi polgárokból állt, de vezérnek csakis egy ismertebb személyt lehetett megtenni. A város egykori bírája és egyik legvagyonosabb embere, a 82 éves Rózsa Dániel a bíróság szemében amúgy is már régóta szálka volt. A szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdának számos irigye akadt a perek tanúsága szerint. Az idős Rózsa a kínzókamrába kerülve megtört, és a jegyzőkönyvbe már azt mondta, amit hallani akartak tőle: társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek. Az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett. 

 

A vádakból egy militáns politikai összeesküvő társaság képe rajzolódott ki, legalábbis az, amit az üldözők a kurucokról, a törökkel cimborálókról elképzeltek. Szegeden még ezután is tovább folyt a boszorkányfogdosás több-kevesebb megszakítással, amíg csak a bécsi udvar meg nem sokallta a halálos végű eseteket, és Mária Terézia 1755-ben a boszorkánypereket az egész monarchiában betiltotta.